Az alapvető megközelítésünk az volt, hogy a fénymásolás folyamatából kiiktatjuk a papírt, mivel a film több ezer képkockáját kinyomtatni ökológiai katasztrófa lett volna. Éppen ezért hálózaton rácsatlakoztunk az eszközre, és lehívtuk a belső memóriájából a digitális adatokat. Kiderült azonban, hogy nem minden fénymásoló képes erre, és a digitális adat még akkor is lehet sokkal rosszabb minőségű, ha maga az analóg kép látszólag rendben van. A másik problémát a mélységélesség adta. Mivel a fénymásoló feletti teret bevilágítottuk, úgy képzeltük, a gép majd magasra lát, mint a scannerek általában. Kiderült, hogy a fénymásoló piacon legalább annyi szenzor létezik, mint a kamerák között, némelyik magasabbra lát, némelyik pedig mindössze egyetlen centiméterre. Természetesen kizárólag A3-as üveg jöhetett szóba, az A4-es gépeken semmi sem fért el hőseinkből.
Megindult hát a kutatás a végleges gép után. A kérdést nehezítette, hogy nem mondhattam meg senkinek, mire fogjuk használni, hiszen biztosan nem kaptuk volna meg. Teherbírását úgy próbáltuk felmérni, hogy azt mondtuk: lexikonokat másolunk. A mélységélesség vizsgálatához pedig egy mérőszalagot vittünk minden szalonba magunkkal, és akkurátusan lemértük vele, meddig lát felfelé a szenzor.
A kényszerű leállás a koncepció kibővülését eredményezte, ráadásul új stábtaggal bővültünk: Simon Attila színész nagy hatással volt rám a televízióban, ahol forgattam vele, és szerencsére érdeklődést mutatott furcsa produkciónk iránt. Ezzel óhatatlanul kibővült a férfi szereplő feladatköre is, most már az arcát is mutathattuk.
A The Copyist végül egy hónapon át forgott, mivel ennyi ideig béreltük a fénymásolót. Ebből 3 teljes nap volt színészekkel, nyilván ezek voltak a legnehezebbek. A fénymásoló tetejéről az összes adagolót és fedelet leszereltük, hogy a puszta üveg maradjon. Bár nem terveztük a főhőst teljesen ráfektetni, a biztonság kedvéért több ponton megerősítettük strukturálisan. Ezek után jött a világítás: a gép saját fénye sosem lett volna képes bevilágítani az egész teret, ezért annyi fényt pakoltunk egy helyre, amennyit csak tudtunk. A szenzor ilyen segítség mellett gond nélkül fellátott fél méteres magasságba.
A forgatás nagy fegyelmet igényelt a színészektől. A forgatókönyvet 10-15 másodperces szakaszokra bontottuk, melyeken belül átlagosan 4-5 képet határoztunk meg. Először átbeszéltük és kitaláltuk a mozgásokat, leteszteltük a helyzeteket, és bevilágítottuk a jelenetet. Aztán a színészek körülbelül 20 percen át újra és újra eljátszották a kérdéses 4-5 snittet. Ez az elején annyit jelentett, hogy bemerevedtek egy-egy pozícióba, majd később egyre többet és többet mozogtak, aszerint, hogy hol járt a pásztázó.
A fénymásoló fölé hajolva teljes volt a tértévesztés: nem csak fejjel lefelé volt minden, de a pásztázás miatt még csak véletlenül sem hasonlított a színészek póza arra, amit a gép maga látott. Annyit tudtunk tenni, hogy követjük a terveket. Körülbelül 20 perc alatt elég képet csináltunk ahhoz, hogy levonhassuk a következtetéseinket. Mindenki a számítógép köré gyűlt, és lehívtuk a belső memória adatait. Átnéztük, mik a tapasztalatok, finomítottuk az elképzeléseinket, és újabb 20 perc forgatás következett. Ezzel a munkamódszerrel egészen nagy kontrollt tudtunk gyakorolni a képek felett, minden hajtincset, minden apró torzulást meglepően nagy pontossággal el tudtunk helyezni. Három forgatási nap alatt több, mint 5 ezer képet rögzítettünk színészeinkről, ebből állt össze a film végleges snittlistája.
Kőszegi Tamás
fényképek: Nagy Diána
You must be logged in to post a comment.